Möndöle, möndölecske: a juh mesebeli neve (Udvarhelyszék)
/Kriza János: Tájszótár/
A möndölecskék
Ecczö’ hó vót, hó nem vót, hetethét országon, még azon is tul vót egy szegény özvegyasszony, annak vót három legén fia, de hogy szegények vótak, hát égynek mindég é kelött mönni szógá’ni. Legelőbb is emőnt a nagyobbik fiu, s a miko mönne mönne hetethét országon, még azon tul is, talál egy öreg embört. Hogy hát talál egy öreg embört, e megszólittsa őtöt: Ecsém uram, mi járásbali?
Azt feleli a fiu: En edös apám, szógá’ni indutam. En pedig éppen szógakeresni! Ahajt megfogaggya a fiut a möndölecskék (juhok) mellé.
Rögge, mikó megindul véllök, meghaggya az öreg, hogy azokot ne hajtsa, ne téröngesse, csak mönnyön, möndögejjön mind utánnok, met azok magokra is szép csöndösön ellegelésznek.
Megindittsa a fiu a möndölecskéköt; legelőbb is érnek egy gyönyörüségös szép rétet, ő csak mönt, möndögélt utánnok, a mind meghatta vót neki az öregembör; azután egy sebös fojóvizhöz érköznek, körösztü, mönnek réta a möndölecskék, de ő nem mert beél mönni a nagyvizbe, henem ott kerü’te a vizet, hát a möndölecskék magoktó’ visszajöttek, átal a vizön, ő pedig kapta magát, estére hazahajtotta.
Azt kérdi tőlle az öreg embör: No édös fiam, beszélde neköm, hó jártál a möndölecskékkel?
- En édös apám csak möntem möndögeltem utánnok, hát azok möntek esőben is egy nagy sijáttságra, onnét erköztek egy nagy sebös fojóvizhöz, azon a nagy vizön körösztü’ möntek, én pedig innet marattam, mett nem mertem belémönni a nagy vizbe! Hogy ezt beszéli a szegén fiu, hát azt mongya neki az öreg: Nó édös fiam, én tégödöt eleresztlek, mett látom, hogy nem szógá’ni való legén vagy.
Ahajt szepön fizetés nélkül eleresztötte.
Emönyön biz ő nagyszomorán haza. Hogy haza mönyön, hát azt kérdi tölle a más két testvére: No édös bátyánk, hat mit szógála? Hm mit szógá’tam? Mönnyetök tük is, megtuggyátok.
No jó’ van! Emönyön a közbeeső is szógálatot keresni, hát éppen ahoz a gazdához szegődik bé ő is ugy jár mind a nagyobbik, s egy nagy sömmivel haza mönyön. Hogy haza mönyön hát, kerdi a küssebbik testvére: No hát édös bátyám! kied mit szógála? Hm! mit szó’gátam? Mönny e, tés is megtudod.
No jó’ van! Emönyön biz ő is, hogy poróbá’jon szöröncsét; a miko mönne, mönne, hát ő is éppen aval az öreggel találkozik, bészegődik hézza esztendőre a möndölecskék mellé, s az öreg megmongya neki is, hogy csak mind utánnok mönnyön, suhutt töllők e ne maraggyon.
Rögge fö’tarisnyál az öreg a pajtábó’ kiereszti a möndölecskéköt, megindunak, a fiu is mind nyomró’ nyomra mönyön utánnok; hát a möndölecskék legelőbb is érnek egy szép ződ sijáttságot, körösztü’ mönnek azon szép lassan legelészve, s elérnek egy sebös fojóvizet, körösztü’ mönnek azon is a möndölecskék, utánnok a legénke is belé mönyön; de mihejt belémönyön a vizbe, écczöribe az a sebös viz ugy lesorvassza rólla a gúnyát, húst, mindönt, hogy amiko kiért a túsó martra, csupán a csontya s a bőre vót megmaradva. A hogy kiért a túsó martra hát, a möndölecskék visszafordunak, ahajt csak fúni kez’nek rea, écczöribe még külömb teste lössz, mind a mijen vót. Esmet megindunak elől a möndölecskék, hát érnek egy nagy rétet; de azon a rétön ojan nagy fü van, hogy kaszá’ni is lehetött vóna, mégis ott a marhák ojan soványok vótak, hogy a szél szinte efútta őköt; onnat möntek a möndölecskék egy más rétre, hat ott ugy nincs mit ögyenek a marháknak mind a kopacz fődön, mégis ojan köverek, mind a gyurott háj; onnat möntek a möndölecskék egy nagy erdőbe, hát ott mindön fán ojan keserves sirás rivás vagyon, hogy!
Nözi, nözi, hogy miféle nagy sirás lehet az? Hát mindön ágon égy-égy csóré verébfiu vagyon, ott sirnak rinak. Onnat is tovább möntek möndögéltek a möndölecskék, mig egy nagy kerthöz juttak, hát kétfelől a kertön két kutya ugy marakodik, hogy a hob szakadva szakad a szájokbó’, mégsem tuggyák egymást bántani. Tovább möntek a möndölecskék, mig egy nagy tóhoz értek, hát lássa, hogy egy asszonyembör a tóban egy kalánnyal valamit a vizbő’ mind csak meröget, de mégsem tuggya soha kimerni.
- Onnat elébb möntek a möndölecskék, hogy előbb möntek, lássa, hogy egy patakba mijen szép tiszta kiristájviz foj; ő hogy erőssen meg vót szonnyulva, hát innya akart belőlle, de gondôta magába, hogy annak a fôrása még sokkal szöbb lehet; ő bizon mönyön a fôrására, hát lássa, hogy egy döglött büdös kutyának a szájábó’ buzog a viz, ahajt ugy megijett, hogy egy csöppött sem iszik belőlle. Innét möntek a möndölecskék egy kertbe, de ez a kert ojan csuda szép vót, hogy annál szöbbet emböri szöm még soha sem látott, külömbné’ külömb virágok nyiltak benne, mégis a möndölecskék egy virághoz sem nyultak, csak ötték a ződ füvet. Hogy ötték a ződ füvet hát, ő is leül egy szép virágos fának az árnyékába, hogy falatozzon egy kicsit, ecczö’ csak lássa, hogy egy szép fejér galamb előtte repdös, ő bizon kapja magát, vót neki egy kicsi mordájja, hézza lő a galambhoz, egy tollát le is lövi, aval fut a galamb, ő fő’vöszi a tollat, belé töszi a zsebibe.
Megindunak azonba a möndölecskék haza fele; ő is utánnok mind mönt möndögélt, mig éppen hazaérköztek.
Hogy haza érköztek hát, azt kérdi tölle az öreg embör: No fiam, hát jól jártak-e a möndölecskék?
Azt feleli a fiu: Jól jártak bizon, mett neköm écczö’ sem kellött téröngetnöm, csak éppen mönnöm utánnok. Hogy azt mongya, hát azt kérdi még az öreg embör: No fiam, beszéld el, hó jártál a möndölecskékkel? Ahajt beszélni kezdi, hogy esőbben is möntek a möndölecskék egy szep ződ siáttságra, azután egy sebös fojóvizön átmöntek, no csak mind beszéli, hogy ő hó járt, mre járt vellök. Hogy ebeszéli, hát azt mongya az öreg: Édös fiam, ládd-é, az a gyönyörüseges szép ződd siáttság, a hova legelőbb möntél a möndölecskékkel, a te eddig való éfiuságodat jelenti; a viz, a mejikön körösztü’ möntél: a bünmosó élet vize; hogy róllad mind a gunyádat, mind a husodat lesorvasztotta, ez azt jelenti, hogy a te eddig való büneidöt lemosta; hogy a túsó marton a möndölecskék reád futtak, s azután még sokkal frissebb testöd lén, ládd-e fiam, ez azt jelenti, hogy mivel a szönt hüt, az életvize, a lelködöt egésszen átaljárta s a te büneidbő’ kitértél, hát egessz lelkedbe ujraszülettél; azok a möndölecskék, a kik reád futtak, az angyalok s a kegyös jó tanottók; azok a marhák, kik a kövérfübe is soványok vótak, azt jelentik, hogy ezön a világon a fösvények nagy bőségbe vannak, de magoktól is sajná’ják az ételt; azok a más világon is nagy bőségbe lösznek, elégételök, italok lössz, ösznek, isznak, de azé’ mégis örökké ehök, szonnyak lösznek azok a marhák, kik a kopaczon is jól öttek, attól is jó kövérök vótak, azok azt jelentik, hogy akik a világon a kicsiből is attak a szegénnek, a magok testököt sem sonyorgatták étlen, szonnyan, azok a más világon kicsi eledelből is jóézü falatot ösznek, soha sem ehöznek, nem szonnyulnak meg; hogy az erdőn ojan keservösen sirtak a madárfiak, e ládd-é édös fiam, azt jelenti, hogy a mej anyák ezön a világon nem körösztö’tetik meg gyermökeiköt, hanem ugy étemettetik, a más világon azok örökké sirnak rinak; hogy kétkutya egy kertön átal ugy marakodott, ez azt jelenti, hogy akik ezön a világon az atyafiak közül ugy virrognak, pölleködnek a jószág fölött, a más világon is örökkétig veszeködnek, de soha éssze nem férhetnek; hogy egy tóba egy asszonyembör ojan erőssen halászott valamit egy kalánynyal, mégsem tutta kifogni, ez azt jelenti, hogy aki ezön a világon a tejbe vizet tő’t, s ugy aggya e másnak, az a másvilágon fojvást egy tóba lössz, s ott egy kalánynyal örökké halász, hogy valahogy a viz közül válassza ki a tejet, de soha sem tuggya; hogy egy szép tiszta patakot láttál, de abbó’ nem ittál, hanem a fôrásra möntél, hol egy döglött kutyának a szájábó’ foj ki a viz, ládd-e édös fiam, az a szép tiszta patak vize jelenti a papok szép predikáczióit, szönt imáttságait, a kutya pedig, a kiből foj a szép viz, a papokot jelenti, a kik kegyös, bőcs tanittásokat tösznek, de magok nem tartsák meg; a kert pedig, a mejikbe bémöntetök, az a mennyország; a kik ezön a világon bün nélkül élnek, a más világon egy ojan szép kerbe mönnek.
De most azt kérdöm, édös, fiam! Meg tudod-é bizonyittani, hogy te jártál abb’ a kerbe is? A fiu csakhamar kivöszi a tarisnyájából a fejér galambtollat, od’aggya: nézze öreg atyám, ezt éppen ott lőttem egy fejérgalambból. Az öreg evöszi a galambtollat s azt mongya neki: Ládd-e, fiam, az a fejér galamb én vótam, én mindönkó vigyáztam reád, egész utadba fojvást möntem utánnad, örök készömmel tartottam, hogy mit cselekszöl? Ládd-é az Isten is igy mönyön titkon az embörrel, hogy láthassa, ki mit cselekszik; hogy te egy tollát kilőtted a galambnak, az az én egyik ujom, csak nözd meg, hogy nincs itt; nözi, hát oda van az öregnek a kicsi uja! Ahajt csak oda töszi az öreg a tollat, reá fu, hát écczöribe fáinul oda csinálódik.
De má’ bétőt vót az esztendő, me- hogy szót egybe keverjek - akko csak három nap vót egy esztendő.
- Azt mongya az öreg a küs szógának: No fiam, immá’ bétőt az esztendő, hoccz ide a tarisnyát, aval elereszlek! de esőbben azt kérdöm tölled: inkább a mennyországot választod-e, vaj pedig annyi arannyat, a mennyit ebirhatsz haza?
A fiu azt feleli réa: Neki nem kell aranny, csak hogy mennyországba mehessön. Az öreg écczöribe megtő’t egy zsákot neki aranynyal, fő’töszi a hátára, aval ebocsátotta.
A fiu pedig hogy a gazda ajándékát szépön megköszönte, fogja magát, emönyön haza a zsák aranynyal, de ojan hat ökrös gazda lössz belőlle, hogy az egéssz faluba, de még a vidékbe is csak egy láb sem vót hézza hasonló; feleségöt is kapott egy derék jó leánt, ojan szépöt, mind egy virágszál; még a mái nap is él, ha meg nem hót.
Hónap lögyön a kietök vendégök.
MÁSIK VERZIÓ
A möndölecskék
Egyszer volt, hol nem volt, magam sem tudom, hogy merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak három nevendék fia. De olyan szegény volt ez az özvegyasszony, mint a templom egere, még annál is szegényebb. Mondta hát a legidősebb fiának:
- Eredj, édes fiam, keress szolgálatot, talán megsegít az Isten, s jobbra fordul a sorunk!
Elindult a legény, s amint ment, útjában találkozott egy öregemberrel. Megszólítja az öreg:
- Hová, merre, fiam?
- Én bizony, bátyámuram, szolgálatot keresek, ha valaki felfogadna.
- No, akkor az Isten vezérelt erre - mondá az öregember -, mert én éppen szolgát keresek. Van nekem egy sereg möndölecském, ha azt becsületesen megőrzenéd, bizony nem bánnád meg.
Abban a helyben kezet csapnak, hazamennek, s az öregember mindjárt kezére adta a möndölecskéket. De erősen lelkére kötötte a legénynek, hogy ha a rétre kiérnek, egyet se terelgesse erre-arra a nyájat, hanem csak hagyja szépen eregélni elébb-elébb, majd aztán estefelé magától is szépen hazafordul.
Kihajtja a legény a möndölecskéket, azok szép csendesen mendegélnek elébb-elébb a réten, a legény is utánuk. Hanem egyszerre csak egy sebes folyóvízhez értek, s a möndölecskék, mit gondoltak, mit nem, keresztülúsztattak azon.
Ment volna a legény is, de félt, hogy a sebes víz elragadja. Hát csak mind a víz partján járkált, onnét tartotta szemmel a möndölecskéket.
Mikor aztán esteledett, alkonyodott, a möndölecskék szépen megfordultak, a folyóvízen visszaúsztattak, csöndösen hazaeregéltek, s a legény is hazament utánuk.
Kérdi otthon az öregember:
- No, édes fiam, hol s merre jártál?
Sorolja a fiú, és azt is, hogy ő bizony nem mert a folyóvízen átmenni.
- Hátha bizony nem mertél általmenni, fiam, akkor nem is való vagy te pásztornak. Menj isten hírével, próbálj egyebütt szerencsét!
Hazamegy a legény nagy búsan, s mondják otthon az öccsei:
- No, bátyám, te hamar hazajövél, mit szolgáltál?
- Azt én meg nem mondom, eredjetek ti is, majd megtudjátok.
Jól van, elmegy a középső legény, s az is éppen az öregemberhez szegődik be. De az is kivilágos világra úgy járt, mint a bátyja.
Kopp - semmivel kellett, hogy hazamenjen.
Mondja otthon az öccse:
- Te is hamar hazakerültél, bátyám. Ugyan bizony mit szolgáltál?
- Eredj - mondja a legény nagy gorombán -, majd megtudod te is!
Elmegy a legkisebb legény, találkozik az úton az öregemberrel. Mindjárt az első szóra bészegődik hozzá. Azzal hazamennek, s az öregember kezére adja a möndölecskéket.
Kihajtja a rétre a legény a nyájat, megy, mendegél utána, s hát amint ahhoz a sebes folyóvízhez érnek a möndölecskék, mit gondolnak, mit nem, keresztülúsztatnak.
Gondolja a legény: egy életem, egy halálom, megyek utánuk.
Azzal nekivágott a víznek. De míg a túlsó partjára ért, gúnyát, húst s mindent úgy lesorvasztott róla a víz, hogy csak a bőre s a csontja maradt a szegény legénynek.
Megijedt a legény szörnyen.
- Hej, Istenem, Istenem! Mi lesz most velem!
De abban a szempillantásban megfordultak a möndölecskék, ráfújtak a legényre, s - halljatok csudát! - gúnya, hús s minden visszatakarodott rá, s hétszer különb legény lett, mint volt annak előtte.
Azzal a möndölecskék továbberegéltek, s hát egyszer egy olyan rétre értek, ahol övig érő fű volt. De a marhák mégis olyan soványak voltak ott, hogy a bordájukat meg lehetett számlálni, s összetrottyant a lábuk a nagy gyengeségtől.
Csudálkozott ezen a legény erősen, de még inkább elcsudálkozott, mikor egy olyan rétre értek, ahol a füvet a nap mind kiperzselte, a marhák mégis olyan kövérek voltak, hogy alig tudtak állani a nagy kövérségtől.
Továbbmennek, s egy kerítéshez érnek. Ennek a kerítésnek két oldalán két nagy juhászkutya ugatott egymásra, hogy már a hab is szakadott a szájukból, de akárhogy erősködtek, egymást megmarni nem tudták.
A möndölecskék csak mentek szép csendesen elébb-elébb. A legény meg sem állhatott, ment utánok. S egyszerre csak egy tóhoz érnek, amelynek a partján egy asszony folyton-folyvást meregetett egy kanállal a vízből. De csak nem tudja kimerni, s vége nem szakad keserves munkájának.
Mentek tovább. Most egy folyóvízhez értek, amelynek olyan szép tiszta volt a vize, hogy olyat még a legény életében nem látott. Gondolta, hogy iszik egyet ebből a vízből, de aztán még jobban meggondolta: hátha a forrása még tisztább, majd abból iszik.
El is érnek a víz forrásához, s hát uramteremtőm mit lát? - egy döglött kutya volt a forrásban, annak a szájából bugyogott ki az a szép tiszta víz.
Bezzeg hogy megundorodott szörnyen, s nem ivott a vízből.
Aközben a möndölecskék csak eregéltek elébb szép csendesen.
Egyszerre egy csudaszép kertbe értek, de olyan szépbe, amilyet még emberi szem nem látott. Szebbnél szebb virágok nyíltak, nyiladoztak ebben a kertben, de a möndölecskék egyet is le nem haraptak, csak mind a füvet eddegélték, békét hagytak a virágoknak.
Fáradt volt a legény. Gondolja: leül egy kicsit. De alighogy leül egy szép fának az árnyékában, arra röppen egy hófehér galamb, s mind ott repdes előtte.
Volt a legénynél egy rozsdás karabély, megcélozza a galambot, rálő. De csak éppen súrolta, mert a galamb továbbröpült, s csak egy tolla esett le a földre.
"Jól van - mondta magában a legény -, csak szállj istennek a hírével. Valóképpen nem is akartam a halálodat!"
Azzal fölvette a tollat, s a kalapjába tűzte.
Ebben a szempillantásban a möndölecskék megfordultak. Azon az úton, amerre jöttek, hazaeregéltek, s jó estére hazaértek.
Kérdi otthon az öregember:
- No, édes fiam, hol s merre jártál a möndölecskékkel?
Elémondja a legény, hogy hol s merre járt elejitől végig.
Meghallgatja az öreg, aztán ő veszi fel a szót, s mondá a legénynek:
- Derék legény vagy, fiam! Hát most hallgass ide! Elmondom tenéked, hogy mit jelentenek azok, amiket te láttál. Az a szép rét, ahová először értél a möndölecskékkel, jelenti a te ifjúságodat.
Az a sebes folyó víz, amelyiken általmentél, s gúnyát, húst s mindent lesorvasztott rólad, az a bűnmosó életvize: lemosta ez rólad minden bűnödet.
Mikor a möndölecskék rád fújtak, s te még szebb s erősebb lettél, mint voltál annak előtte, ez azt jelenti, hogy a hit általjárta az egész lelkedet, s te egészen újra születtél.
Azok a möndölecskék, akik reád fújtak, azok az angyalok, és kegyes, jó tanítók.
Azok a sovány marhák, amelyek még a kövér fűben is soványok maradtak, a fösvény gazdag embereket jelentik, akik a nagy gazdagságban is sajnálják az ételt maguktól. Ezeket az Isten azzal bünteti, hogy a másvilágon is nagy bőséggel vannak, ételük-italuk van elegendő, s mégis mindig éheznek-szomjaznak.
Azok a kövér marhák, melyek a kopasz pusztaságon is megkövéredtek, jelentik azokat az embereket, akik abból a kicsiből, amijök van, jó szívvel adnak a szegénynek. Magukat e világi életben nem sanyargatták éhséggel, szomjúsággal, s ezért a másvilágon is nem szenvednek sem éhséget, sem szomjúságot. Kevésből is jóllaknak.
Azok a kutyák, melyek a kerítésen keresztül folytonosan ugatják egymást, azokat az embereket jelentik, akik e földi életben folyton perlekednek. Isten azzal bünteti meg őket, hogy perlekednek folyton-folyvást a másvilágon is.
Az az asszony, aki egy tóból halászott valamit egy kalánnal, s sehogy sem tudta kimerni, azt jelenti, hogy aki tejet tölt a vízbe, s úgy adja el másnak, a másvilágon mindig egy tóban áll, s mindig ki akarja merni a vízből a tejet, de nem tudja.
Az a szép tiszta víz, melyből inni akartál, az a szép beszédeket jelenti, az a döglött kutya pedig, amelynek a szájából kibugyog ez a szép tiszta víz, azokat az embereket jelenti, akik másokat kegyes, szent életre oktatnak, de maguk a hirdetett igéket meg nem tartják.
Az a szép kert pedig, ahol legutoljára voltál, az a mennyország, édes fiam. Idejutnak azok, akik ezen a világon bűn nélkül élnek.
Azt kérdi most a legény:
- Hát, lelkem, bátyámuram, ez a fehér galambtoll jelent-e valamit?
- Jelent, fiam, ez is - mondá az öregember. - Az a fehér galamb én magam voltam, fiam. Kísértelek mindenütt téged látatlanul. Így kíséri a jó Isten az embereket. Hadd lássa, hogy ki cselekszik jót, ki cselekszik rosszat. Nézz csak ide, fiam! Úgy-e, hibádzik a kicsi ujjam?
- Biz' ezt ellövék, lelkem, bátyámuram.
- Add csak, fiam, ide ezt a tollat!
Od'adja a legény a tollat. Az öregember a kicsi ujja helyére teszi, reá fuvint, s abban a szempillantásban kinőtt a kicsi ujja.
Még két napot szolgált a legény. Azzal kitelt az esztendő, mert akkor az esztendő három napból állott, s mondja az öregember:
- Na, édes fiam, az esztendőd kitellék. Azt kérdem én tőled, mit akarsz inkább? Azt-e, hogy a mennyországba juss, vagy hogy annyi aranyat adjak neked, amennyit elbírsz.
Felelte a legény:
- Én a mennyországot választom, édes bátyámuram.
- Derék legény vagy! - mondá az öregember. - Ezért a szavadért megérdemelsz egy zsák aranyat.
Mindjárt teletöltött egy zsákot arannyal. Vállára vetette a legénynek, s azzal Istennek ajánlotta: járjon szerencsével!
Hazament a legény nagy örömmel. De bezzeg vége lett a nagy szegénységnek. Olyan hatökrös gazda lett belőle, hogy nem volt párja hat puszta határban. Kezit-lábát összerakhatta az édesanyja is. Sóra, fára nem volt gondja, de még egyébre sem.
Nagygazdák lettek a bátyjaiból is. Meg is házasodtak mind a hárman, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
TOVÁBBI VERZIÓ
Angyalbárányok, Móra Kiadó, 2010, 49.o.
a MAGYAR NÉPMESÉK sorozatban Angyalbárányok címmel látható
